06. A férfi, aki virágot hord a szájában

Az elsõ brit tévéjáték

"Baird állandóan saját tökéletlen médiumának határterületeit vizsgálta, egyik kísérletet folytatva a másik után, sokkal inkább egy mûvész szenvedélyével, mintsem egy tudós
körültekintésével."
Asa Briggs: The Golden Age of Wireless. 1965

Képzeljék el a következõ színteret. Három óra harminc van, délután, 1930 július 14. és az elsõ BBC tévéjáték lassan a végéhez közeledik. A darab nem egy pehelysúlyú komédia vagy melodráma, hanem Luigi Pirandello egyfelvonásosa: "A férfi, aki virágot hord a szájában", mely mindössze három évvel azelõtt született. Baird londoni stúdiójának tetején, a Long Acre 133 alatt, egy szimultán közvetítés is kezdetét veszi a világ elsõ nagyméretû tv-képernyõjén. Ez a képernyõ ugyan csak 10 négyzetláb méretû, de Baird készülékeinek méreteihez képest (10 négyzethüvelyk) mégis egy IMAX. A meghívott VIP-eket, közöttük magát signor Marconit, egy rozoga teherfelvonóval jutatták fel a tetõre, hogy egy kátránnyal borított alagútban állva részesei lehessenek a történelmi vetítésnek.
Az 5 láb magas és 2 láb széles képernyõ Bairdhez méltó, inspiratív tákolmány volt. A több mint 2500 izzólámpa, melyek vörösen izzottak, lassan megolvasztották a konstrukció széleit. Egy örjöngõ üzenet az adás azonnali leállítását követelte az alant elhelyezkedõ stúdiótól, de a producer, Lance Sieveking, elõbb Bairdhez fordult, aki azt válaszolta: "Mondd meg nekik, hogy folytassák és hagyják olvadni!" Nem ez lett volna az elsõ eset, hogy Baird valamely találmánya könnyebb-komolyabb sérüléseket okozva elolvadt, vagy felrobbant volna. Mindazonáltal ez a vetítés jelképezte a tv elmozdulását a szórakoztató újdonság irányából egy kreatív médium irányába. "A férfi, aki virágot hord a szájában" volt a televízió adottságainak elsõ igazi mûvészi kihasználása, Sieveking artisztikus érzékének és Baird hibás, excentrikus, de végtére is látnoki géniuszának kombinációja.
A nézõk között volt a közeli London Coliseum jegyárusa. A színház két hét múlva felkérte a Baird British Televisiont egy élõ bemutató létrehozására. A képernyõt a színpadra állították miközben élõ adást sugároztak a stúdióból. Ez volt az elsõ lejegyzett interaktív tv-demonstráció, ugyanis egy közvetlen telefonvonal segítségével a közönség bármit kérhetett, illetve kérdezhetett a hírneves performerektõl. A fellépõk meglehetõsen különös összeállítású csapatában olyan neveket találunk, mint Billy "Bombardier" Wells, bokszoló, Lord Baden-Powell, cserkész-vezetõ, valamint a brit fasiszta, Oswald Mosley.
Baird két évvel korábban mutatta be a "Noctovision"-t, amellyel az éjszakai távolbalátás vált lehetõvé, a sztereószkópikus tévét, a videólemezt (hat percnyi kép és hang egy 78 rpm-es lemezen) és a színes tévét, bár csak egy kicsi, mindössze egy négyzethüvelyknyi képernyõn. Ez utóbbit egy olyan Nipkow-tárcsával érte el, melyre zöld, kék, valamint vörös szûrõket helyezett. Színes televízió rendszerét 1928 július 6-án mutatta be sikeresen: "egy kosár eper képe látszódott igen tisztán". Kísérleteket folytatott a színes képek és a 3D tévé kombinálásával, de ezt a problémát sohasem tudta megoldani.
"A férfi, aki virágot hord a szájában" címû adás egy kreatív periódus lenyûgözõ összegzése volt, de egyben a végsõ csúcspontot is jelentette. Baird durva rendszere evolúciós zsákutcának bizonyult. A világnak egy jó felbontást produkáló, mozgó alkatrészek nélküli, elektronikus rendszerre volt szüksége, amelyet az 1935-ös év meg is hozott. Ehhez – dióhéjban – a katódsugárcsõ és egy olyan televízió rendszer szükségeltetett, amely rengeteg tudós, több ezer mérnök egyesült erõfeszítésének és az EMI, illetve az RCA befektetésének gyümölcseként született meg. Baird kekszes dobozokból és bicikli lámpákból összetákolt szerkezete nem versenyezhetett, de nyers mechanikus eszközei több évtizeddel megelõzték a huszadik század média-fejlesztéseit.
A videómûvészet kezdeteit önkényesen azonosítják a hordozható videó-felvevõ 1965-ös megjelenésével, valamint Nam June Paik-nak a pápa new york-i látogatását megörökítõ felvételével. A televízió ezelõtti idõszakára a könnyed szórakozatás bélyegét sütötték és kizárólag szociológiai jelentõségét vizsgálták. Valójában a tévé korai úttörõinek – a mozi által befolyásolva, de a technológia által determináltan – rá kellett találniuk a saját nyelvükre, akárcsak a manapság videóval foglalkozó mûvészeknek.
"A férfi, aki virágot hord a szájában" meghódította azokat a határokat, melyeket a tévé-képernyõ technológiai és esztétikai szempontból felállított. Nem ez volt az elsõ dráma-közvetítés: tíz hónappal korábban a WGY elnevezésû, new york-i rádióállomásról sugározták a "Királynõ futárja" címû melodrámát, J. Hartley Manners tollából, de Baird is "színre" vitt egy darabot "Box and Cox" címen kitartó csapatával. De Pirandello egyfelvonásosa volt az elsõ komoly színházi darab, amely sugárzásra került egy olyan tehetséges producer társulatával, akit Baird egyik mérnöke, Tony Bridgewater úgy jellemzett, hogy "Sievieking a legvégsõkig kihasználta ezt a primitív médiumot". Hogy primitív volt, az biztos. Baird mechanikus tévé-rendszere a Nipkow-tárcsára épült, amely egy spirálisan perforált, forgó tárcsa volt és ez tapogatta le a remélhetõleg mozdulatlan célszemélyt. Baird esetében ez a tárcsa eredetileg egy fém kekszes dobozból készült, melybe 30 lyukat fúrt és biciklilámpa lencséket illesztett. Ezen lencsék mögött helyezkedtek el a durva fotoelektrikus cellák, de az apparátus több "readymade" elemet, így például kötõtûket is magában foglalt. A szisztéma megkövetelte, hogy a színészeknek mindössze egy 18 hüvelyk széles és 3 láb magas tér állt rendelkezésükre –- csak egy csöppet nagyobb hely, mint a mai tv-készülékek képernyõje –- és teljes sötétségben, egy fénysugár pásztázó fényében kellett megformálniuk az adott karaktert. A késõbbi adások során a táncosok folyamatosan panaszkodtak, hogy mindig kékre-zöldre ütik magukat, ahogy a sötétben hanyatt esnek. A kamera statikus volt és a színészeknek a szerepnek megfelelõen kellett elõre-hátra csúszkálniuk a rögzített stúdió-székeken.
Az elsõ BBC dráma ideája Baird fáradhatatlan publicistájának, Sydney Moseley-nek a fejébõl pattant ki, Lance Sievieking-gel mint co-producerrel, Val és John Gielgud-dal, mint fõszereplõkkel. A darabot Val Gielgud választotta, részben mûvészi kvalitása miatt, de elsõsorban azért, mert csak három szereplõje volt, terjedelmes beszédekkel és kevés cselekménnyel. Sievieking jól ismert kísérleti rádió-producer volt, a rádió-kritikus Moseley számára legalábbis. Co-producerét kivételes képzelõerejû emberként írta le, "olyannyira, hogy a legtöbb korai darabjából csak nagy nehezen volt kihámozható, hogy mit is akart valójában". Ha Moseley volt a showman, Baird pedig az átszellemült próféta, akkor Sieveking volt az a mûvészeti motor, aki az egész projektet összetartotta.
Sieveking találkozott Baird mérnökeivel, Tony Bridgewaterrel és D.R. Campbell-lel, hogy áttanulmányozzák a közvetítõ apparátust. A "színpad" nevetségesen szûk keretei mellett további két probléma is felmerült. A make-up nélküli arcok elmosódott pacaként látszódtak a képernyõn és mihelyst felállt a színész, hogy átadja helyét az õt követõnek, a kép megremegett és több másodpercre elvesztette a szinkronjelet. Sieveking kieszelt egy olyan, óriási pingpong-ütõre emlékeztetõ "féding" táblát, amelyet akkor engedtek a kamera látóterébe, amikor a színészek pozíciót váltottak. Végül egy olyan csapóajtó-szerû tábla mellett döntöttek, melyre fekete-fehér sakktábla rajzolatot festettek. Amikor a táblát a kamera elé lökték, a fotocellák nem zavarodtak meg és viszonylag sima átúszásokat értek el vele.
Gielgud és Sieveking megrendeltek néhány speciális, festett háttérfüggönyt C.R.W. Nevinsonól, ami a Baird-rendszer 30 soros felbontását tekintve merõ optimizmusnak bizonyult (a modern tévé 625 sorral "dolgozik"). Moseley ironikusan úgy kommentálta az esetet, hogy a nézõk számára tökéletesen mindegy lett volna, hogy artisztikus díszleteket látnak a "háttérben", avagy valami újságpapírt, vagy portörlõ rongyot.
Próba-szerencse módszerrel fedezték fel, hogy a közvetítéshez leginkább megfelelõ make-up úgy érhetõ el, hogy a homlokot és az arcot sárgára festették, míg a karakterisztikus formákat, mint például az orr, szemöldök, vastagon kihúzták kék festékkel. A próba közeledtével a két Gielgud lebetegedett, ezért a helyükre Earl Gray (a Férfi) és Lional Millard (a Vendég) ugrott be. A sajátos make-up-ot Gray "különösen természetellenesnek" érezte és – nem meglepõ módon – nagyon zavarta a villogó fénysugár. Ez volt az elsõ használata egy speciális tévé make-up-nak.  [...] A darab közönsége természetesen szûkkörû volt. Azok mellett, akik a stúdió tetején élvezhették a nagyképernyõs kivetítést, mindössze azok kísérhették figyelemmel az adást, akik megengedhették magunknak, hogy otthonukban felállítsák Baird 25 guineas-t érõ masináját. Elég keveset adtak el a Televisorból addig, hiszen 1930 márciusáig lehetetlen volt hang és kép egyidejû vétele. Mivel Baird csak egy adóállomást használhatott, elõször a képet sugározták, majd két perccel késõbb a hangot. Ez a bizarr állapot egészen addig tartott, amíg nem kapott engedélyt két adóállomás egyidejû használatára, amit végül "A férfi, aki virágot hord a szájában" sugárzása elõtt négy hónappal sikerült elérni. Mindenesetre a privát készülékekkel rendelkezõk egy képeslap méretû képernyõn követhették az adást, amely nem fekete-fehér, hanem fekete-narancssárga színekben tárult a szemük elé.
A produkció feliratokkal kezdõdött, a háttérbõl mandolin muzsika szólt, majd egy narráció vezette be az elõadást. Ezt egy pohár és egy kotta közelije követte, majd a karmester keze és egy hegedû vonója következett, mielõtt a kávézó zenekara rákezdett volna. Ezek a korai tévé close-up-ok úgy kerültek közvetítésre, hogy a már elõzõekben leírt táblát gyorsan a kamera elé tolták, mint egy egy primitív "wipe"-ot, majd behelyezték a kellékeket a kamera látóterébe. Több close-up is szerepelt a darabban, elsõsorban kezekrõl és asztali tárgyakról. De a közönség az adás túlnyomó része alatt a Férfi vagy a Vendég arcát láthatta. [...]

Steve Hawley

A cikk eredeti bibliográfiája:
Asa Briggs: The Golden Age of Wireless. OUP, 1965.
The Guiness Book of Television Facts and Feats. Oldhams Press, 1952.
Nicholas Moss: BBC TV Presents. BBC, 1986.
Bruce Norman: Here's Looking at You. RTS, 1984.
Lance Sieveking: Autobiographical Sketches. in: Television (ed.: Anthony Smith) OUP, 1995.
Francis Wheen: Television. Century, 1985.
John Wyver: The Moving Image. Blackwell, 1989.

"Az ember, aki virágot viselt a szájában"
(The Man With The Flower In His Mouth),
az elsõ brit tévéjáték, 1930.

 "A filmszínész – írja Pirandello – úgy érzi magát, mintha számkivetésben lenne. Nemcsak a színpadról számûzetett, hanem saját személyétõl is. Sötét szorongással érzi ezt a megmagyarázhatatlan ürességet, amely azáltal keletkezik, hogy teste széthulló jelenséggé válik, amely elillan és amelyet megfosztanak realitásától, életétõl, hangjától, meg mozgás közben maga elõidézte zajaitól, hogy néma képpé váljék, amely pillanatig a vásznon remeg, majd csöndben eltûnik... A kis apparátus fog az õ árnyékával a közönség elõtt játszani, és a mûvésznek meg kell elégednie azzal, hogy az apparátus elõtt játszik."
Walter Benjamin: A mûalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában. Kommentár és Prófécia. Gondolat, 1969, Budapest
(a szerk. hozzáfûzése)