01. bevezetõ

  A mediális technológiák alkalmazása a mûvészi gyakorlatban folyamatos próbatétel, dilemma elé állítja mind az alkotót, mind a befogadót. Az elsõdleges törésvonal a high-tech, sematikus filozófiai koncepcióba burkolt reprezentáció és a személyes gesztus, a lírai attitûd kifejezése között húzódik: miképpen hidalható át az a szakadék, amely "techné" és "poézisz" között tátong?
A kérdésre egy média-archeológiai kutatás, nevezetesen az elsõ elektronikus képek történetének feltérképezése keretében kerestem a választ. A korai televízió kísérletek a médiamûvészet metafora-rendszerének egy olyan alappillérét jelentik, mely a jelen képalkotási stratégiái szempontjából is rengeteg tanulsággal szolgál.
A látás racionalizálásának 1 hosszadalmas folyamatában, mely a perspektíva, a fotográfia, valamint a mozgóképek stációin keresztül a bináris látvány univerzumába vezet, az elsõ elektronikus képek kitüntetett mérföldkõként jelennek meg. A korai televízió kísérletek, melyek elõzményei a XIX. századba nyúlnak vissza, nem csak napjaink tömegmédiumának evolúciós lépcsõfokaiként, elektronikus dinoszauruszokként interpretálhatók. A távolbalátás úttörõi az ábrázolható világ reprezentációjának olyan lehetõségét kutatták, mely a "kép", mint entitás tökéletesen új dimenzióját tárta fel. A felbontó, analizáló attitüd a centrális perspektíva elterjedése óta az európai vizuális kultúra mindennapi részévé vált. A fotográfia és a film anyagában, kémiai úton rögzíti az objektív elé táruló látványt, a különbözõ televíziós képalkotó rendszerek a fotonok energiáját elektromos árammá - azaz emberi érzékszervekkel elég nehézkesen dekódolható formába - transzformálják 2. Megjelennek a kódolás-dekódolás "nyelvjárásai", az elektronikus szabványok. Míg egy filmszalag vetítõgép nélkül is sokat elárul tartalmából, a távolbalátó gép elektronikus jelei megfelelõ vevõkészülék hiányában értelmezhetetlenek. A kép felbontásával generált analóg szignál, mint erõforrás, akár a kávéfõzõ üzemeltésére is alkalmas: a "vevõn" múlik, hogy képként fordítja vissza, avagy a hangfalba vezetve, nagymama idegeit roncsolja.
Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk Jonathan Crary felvetésére, miszerint "hogyan viszonyulnak a jelen anyagtalan digitális képei Walter Benjamin A mûvészet a technikai reprodukálhatóság korában címû munkájához?" 3, elkerülhetetlen, hogy röviden áttekintsük az elsõ elektronikus mozgóképek történetét. A XX. század végére az analóg és digitális elektronikus képek "rizómája" olyan öngerjesztõ növekedésnek indult, hogy az érzékelés "modernista válsága" 4 - túlcsordulva a káosz és a rendezetlenség közötti infravékony határfelületen - a sokszínûség inflációjaként csapódott le. Ezen "elektronikus rizóma" - mely immár elfoglalta az ornamentika vizuális kultúránkban betöltött klasszikus pozícióját 5 - elsõ hajszálgyökereit a múlt század elsõ felében, a kommerciális mozgóképek térhódításával ereszette.
Dolgozatomban nem kívánok kitérni az egyes technológiák, a képtávíró, ill. televízió rendszerek ismertetésére. Ezért mellékletként közlöm Mihály Dénes "A távolbalátás és készüléke" címû 1929-es ismeretterjesztõ munkáját, amely a távolbalátás történetének egyik legautentikusabb forrása. A fontosabb feltalálók, tudósok felsorolásszerû bemutatására egy kronológikus táblázat bizonyult a legcélszerûbbnek.