04. a videó-zigóta

A mûvészettörténeti konvenció a videómûvészet kezdeteit a hordozható videókamera piacra dobásával és Nam June Paik elsõ videómunkáival azonosítja. Holott az elsõ mechanikus adások, elsõsorban a Baird Studio adásai, az adott technológia legvégsõ határait feszegették és a médium nyelvezetének, eszköztárának alapjait a huszas, harmincas években fektették le. Jogosan merül fel a kérdés, hogy definiálhatjuk-e az elsõ televízió drámák megszületését a videómûvészet kezdetének? Az utókor szemében a mechanikus televíziók, ezek az ódon, low-tech, barkács-konstrukciók, már önmagukban is mûtárgyként hatnak, mint szinte minden indusztriális relikvia. A kísérleti sugárzásokra ad hoc jelleggel kiválasztott képeket vizsgálva túl sok következtetésre nem tudunk jutni, mindenesetre érdekes feladvány, hogy pl. Mihály Dénes miért a "REX" feliratot részesítette elõnyben, miközben az amerikai Farnsworth teketóriázás nélkül egy "$" jelet válaszott ki elsõ demonstrációja alanyaként.
Ezen efemer alakzatok bogarászgatása helyett érdemes újra visszatérni Baird "Az ember, aki virágot viselt a szájában" címû darabjához, melynek részletes leírását adja Steve Hawley. A tévéjáték mûvészi ambícióit tekintve nem lehetnek kétségeink és valószínûleg Paik sem sértõdne meg, ha visszacsúszna egy-két helyezést, hisz a Pirandello-adaptáció vitathatatlanul rangidõs. 1967-ben elkészült a tévéjáték hiteles rekonstrukciója. A 30-soros adást egy sztereó magnetofon szalagon rögzítették, az egyik track-en a 30 soros videószignált, a másikon az audioszignált rögzítették. A Granada TV munkatársa, Bill Elliott, saját Televisorait alkalmazta kameraként, illetve monitorként. Ezen "re-make" autenticitását az biztosította, hogy az eredeti, 1930-as verzió producere vállalta a produkcióban való részvételt, valamint sikerült az eredeti "díszleteket", és az eredeti zenét is felhasználniuk. 17
A már említett VinylVideo, Chris Burden és a Vákuum TV mellett (a "vintage" rajongókat, valamint a Narrow Band TV Association évente gyûlésezõ tagjait nem számítva) az utóbbi években többen is bûvészkedtek valamely mechanikus távolbalátó szisztéma artisztikus kiaknázása terén. Így például Norbert Schlieve "Luft über den Toaster" címû videója 18, vagy David Hall "Stooky Bill" címû munkája egyaránt rekonstruált Nipkow-tárcsás apparátusokkal készült.
Hasonló halott, illetve tetsz-halott médiumok várakoznak hosszú sorokban, hogy némely kísérletezõ egyén rájuk bukkanva megfejelje a spanyolviaszt. Ezek közül a Slow Scan Television-t, a rádióamatõrök házikedvencét emelném ki, amely nem számít valódi távolbalátó rendszernek, hiszen csak állóképeket lehet sugározni általa, képenként közel két perces sebességgel. A beszkennelt képet egy konverter audiojellé (hallható hanggá) alakítja, amit már hagyományos rádióamatõr felszereléssel is továbbítani lehet. A jelenlegi SSTV-konverterek szoftveres úton oldják meg ezt a feladatot, de az ötvenes évek elsõ generációs szerkezetei meglehetõsen bonyolult rendszerek voltak. Copthorne Macdonald 1957-es találmánya - érthetõ okokból - sohasem tanyázott a népszerûségi listák csúcsán, viszont bármely képet roppant idegesítõ csicsergéssé lehet változtatni a segítségével, melyet csak a szinkronjel kattogása tesz elviselhetõvé - a családi album balatoni naplementéjébõl pár perces industrial-techno-slágert varázsolhatunk. A kép-hang konverzió újfent egy másik, roppant szövevényes terület felé csábítana el bennünket, ezért most egy csikorgó rendõrkanyarral forduljunk is vissza.

"Az ember, aki virágot viselt a szájában"
(The Man With The Flower In His Mouth),
az elsõ brit tévéjáték, 1930.