A SZERZÕ ELÕSZAVA
Imádott Édesapám emlékének.

Most, hogy Rada István kartársam felszólításának engedve, elõször fogok tollat, hogy magyar nyelven is beszámoljak az elektromos távolbalátásról és azokról az eredményekrõl amelyeket, sajnos, csak külföldön sikerült elérnem, különös meghatottság fog el. Abban az óriási, mondhatnám emberfölötti küzdelemben, amelyet egy "elátkozott" probléma megoldásáért vívtam az egész "hivatalos tudományos világgal" szemben, bizony kevés idõ maradt elmélázásokra. A napról napra tartó küzdelem, kísérletek, néha-néha a lankadó munkatársak folytonos tüzelése, a hivatalos szakkörök elõtt való bizonyítgatások, aztán a siker, a folytonos bemutatások, újabb és újabb kísérletek, tökéletesítések, nem hagytak idõt merengésekre. Ma azonban, amikor ez a "probléma" megoldottnak tekinthetõ, lehetetlen nem gondolnom és visszaemlékeznem azokra, akik tisztán csak a szeretetük által sugallva, e kérdés megoldását számomra lehetõvé tették. Még élénken emlékezetemben van az az európai tanulmányút, amelyen drága jó Édesatyám csaknem kézenvezetve, elõször hozott Németországba, ahol elõszõr találkoztam a képtávírás gondolatával és megfogamzott bennem a távolbalátás gondolata. Még idegeimben él az elsõ nagyszerû benyomás, amelyet a németek technikája keltett bennem. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a péceli villánk terraszán 1912 nyarán az elsõ távolbalátógép-terveket rajzolgattam. A terv aztán érett, érett, de kitört közben a háború. Emlékszem aztán a nagyváradi székeskáptalan Mária Terézia korabeli épületeire, ahol két szelidlelkû fõpap, drága jó nagybátyám, Spett Gyula nagyprépost és Károly dr. kanonok elhatározták, hogy ezt a tervet áldozatok árán is segíteniök kell a kultúra, az emberi haladás, az Isten dicsõségének nevében. És akkor a két öreg, törõdött fõpap nem sajnálta a fáradtságot, nem mérlegelték sokat a szemben álló véleményeket, hanem minden igyekezetüket, erejüket latbavetették az ügy érdekében. Itt született meg a távolbalátókészülék tudományos neve, a "telehor" szó is, amelyet azóta tanulni sietett az egész mûvelt világ. Aztán emlékszem azokra a közös hadseregbeli tisztekre, dr. Friedrich Wächter ezredesre, dr. Schleyer táborszernagyra, dr. Austerlitz vezérõrnagyra és báró Stöger-Steiner vezérezredes, hadügyminiszterre, akik hittek két öreg fõpap hitének és segítettek egy fiatal huszárönkéntest nagyratörõ terveinek kivitelében egy egész tudományos világfelfogással szemben. Akkor még egyetemi tanárok állították, hogy a távolbalátás éppoly lehetetlenség, mint az örökmozgógép. Szeretettel és hálával emlékezem Neuhold Kornélra, a Telefongyár R.-T. igazgatójára, aki minden riasztással szemben, rendületlenüt hitt abban, hogy sikerülni fog a távolbalátás megoldása és nem rajta múlott, hogy ma az egész technikai világ, sõt az egész mûvelt világ figyelme nem a Hungária-körúti gyáron, hanem a Német Birodalmi Posta kísérleti állomásán van. De nem szabad e percben méltánytalannak lennem és szeretettel kell gondolom a Német Birodalmi Posta azon uraira, Präsident Kruckow-ra dr. H. Bredow államtitkárra, és dr. F. Banneitz postatanácsosra, akik kísérleteimet minden erejükkel támogatták annak dacára, hogy ekkor már Németországban másutt is merültek fel vetélytársak. Mégis az elektromos távolbalátás elsõ nyilvános bemutatását a Német Birodalmi Posta az én készülékeimmel rendezte 1928 augusztusában a nagy német rádiókiállításon a hivatalos postahelyiségekben.
Remélem, hogy a következõ rövid fejtegetéseim is híveket fognak szerezni az elektromos távolbalátasnak és hozzájárulnak ahoz, hogy Magyarországon is minél hamarabb elterjedjen a kultúrának ez az új és hatásos eszköze.

Berlin, 1929 július.
Mihály Dénes, gépészmérnök

Az ,,Ezeregy éjszaka" legutolsó teljes kiadásának elõszavában mondja Ludwig Fulda: ,,Ha annakidején földöntúli szellemeket kellett segítségül hívni arra, hogy emberek a legrövidebb idõ alatt messze szállíttassanak, vagy légen át vitessenek, hogy messze országokban a villám sebességével üzeneteket vihessenek, vagy pillanatok alatt élõszóval feleleteket hozzanak annak, aki a hegyeken-völgyeken innen idõzött, - ma mindezen boszorkányságok, mint természetességek, mindennapi létünk berendezéseihez tartoznak".
E szavaival arra célzott, hogy éppen napjainkban a mûszaki tudományok a legkülönfélébb problémák egész seregét oldották meg sikeresen, így a levegõ meghódítását, a távbeszélõt és még sok mást, amit idáig évszázadokon, évezredeken át az emberiség csak a mesékben gondolt megoldhatóknak.
Az elektromos távolbalátást nem említi Fulda, jóllehet, hogy ez is az emberiség legrégibb álmai közé tartozik, sõt már az arab mesékben is szerepet játszik. És miért nem említi vajon? Nyilván azért, mert még egész röviddel ezelõtt aligha merte valaki is remélni, hogy a tudomány és technika az emberiségnek ezt az álmát is valóra váltja!
Pedig mióta a telefont feltalálták, voltakép nagyon kézenfekvõ volt az a feltevés, hogy ami az emberi hanggal sikerült, miért ne sikerülhetne a szemmel, a látással is, miért ne lehetne az ember látási szervét, a szemet, a halláshoz hasonlóan elektromos úton korlátlanul kiterjeszteni minden akadály dacára, amely a szem és a megfigyelendõ tárgy vagy cselekmény között áll és a látást gátolja?
Valóban, amint az elektromos távbeszélõ, a telefon elsõ eredményeit felmutatta, csaknem egyidejûleg a szakemberek figyelme az elektromos távolbalátás megoldására irányult. És tényleg, a távolbalátás megoldása, amelyrõl az 1928-iki nagy német rádió-kiállítás közönsége gyõzõdhetett meg elõször, ugyanazon az elven alapul, mint ami a telefon sikerének is alapja volt. Amint a telefonnál a hangrezgéseket elektromos rezgésekké alakítják át és vezetéken vagy vezeték nélkül juttatják el a felvevõállomásra, ahol azok ismét hangrezgésekké változnak vissza, ugyanígy az elektromos távolbalátásnál az adóállomás a képet apró részecskéire, az ú. n. ,,képelemekre" bontja, ezeket elektromos rezgésekké értékeli át, amelyeket aztán vezetéken vagy rádióval kisugároz a vevõállomások felé, ahol az elektromos rezgések ismét fényváltozásokat idéznek elõ apró fénypontocskák alakjában. Ezeket a vevõállomás éppen úgy sorakoztatja egymás mellé a vetítõernyõn, mint amily sorrendben a képet az adóállomás elemeire bontotta. Ez az egész folyamat tulajdonkép sorozatosan megy végbe, azonban olyan rendkívül nagy gyorsasággal, hogy az emberi szem nem képes észrevenni, hogy a kép pontjait nem egyszerre, hanem valójában egymás után látja. Oka ennek az emberi szem úgynevezett ,,tehetetlensége", vagyis az a tulajdonsága, hogy 1/8 másodpercnél rövidebb idõ alatt észlelt fényjelenségeket egymástól megkülönböztetni nem tudja, azokat egyszerre véli látni. Szóval az elektromos távolbalátás alapvetõ lényege az emberi szemnek ugyanarra az optikai csalódására vezethetõ vissza, mint amelyen a mozgófénykép is alapul, ahol tudvalevõleg igen gyors egymásutánban kivetített állóképek keltik a mozgókép benyomását.
Az elektromos távolbalátás megoldásához az elsõ lépcsõt tulajdonkép az úgynevezett ,,képtávíró" szolgáltatta, amellyel manapság még sokan összetévesztik a távolbalátást. A képtávírás igen szép eredményeket ért el. De a távolbalátás ennek nem is vetélytársa, itt egészen másról van szó. Hogy a különbséget megérthessük, a leghelyesebbnek látszik elõbb a képtávírás elvét röviden ismertetni. A képtávíró is a fentebb vázolt elv alapján dolgozik, azonban az azonnali látást nem teszi lehetõvé! Ennél ugyanis ahhoz, hogy valakit, vagy valamit láthatóvá tehessünk távolfekvõ helyeken, mindenekelõtt az illetõrõl fényképet kell készítenünk. A fényképet ,,elõ kell hívni", arról egy ú. n. diapozitívet, vagy fémklisét (matricát) kell készíteni. Az átvitelre így elõkészített kép most az adóállomásba kerül, amely a képet pontról pontra fényelektromosan, vagy vegyelektromos úton ,,letapintja", azaz minden fénypontocska fényerejének, megfelelõ erõsségû elektromos áramlökést idéz elõ. Az így nyert elektromos impulzusok (áramlökések) mármost vezetéken, vagy rádió útján, a vevõállomáshoz jutnak, s ott vagy egy fényforrás erejét, vagy egy vegyelektromos írószerkezetet befolyásolnak. A vevõállomás ezen szerve alatt fényérzékeny vagy elektrolitikusan preparált felület mozog ugyanazon irányban és ugyanazon értelemben és sebességgel (,,synchron"), mint a kép az adóállomáson. Így sikerül a képelemekké visszaváltoztatott elektromos rezgéseket ismét rögzíteni, mégpedig elektrolitikus eljárásnál (Caselli, Korn, Fulton) azonnali látható sötétebb-világosabb pontocskák alakjában, vagy fényérzékeny film és fényelektromos vevõ esetén (Korn, Karolus, Belin) különbözõ erõs fénybehatások (expozíciók) alakjában. Az utóbbi eljárásnál a fényérzékeny papírt, vagy filmet még elõ is kell hívni.
Az ilyen képátvitelnél a kép elektromos közvetítése kb. 2-10 percet vesz igénybe s aszerint, hogy vegyelektromos, vagy fényelektromos eljárásról van szó, a szükséges fényképek elkészítésével, illetve eljárásokkal és elõkészítésekkel egy kép átvitele átlag egy órába kerül. Valakinek, vagy valaminek közvetlen szemlélése, vagy pláne egy cselekmény szemlélése a képtávírók segélyével lehetetlenség, mert egyetlen kép átvitele olyan hosszú idõbe kerül, hogy ezalatt a személy helyzete, vagy a cselekmény megváltozik.
Az elektromos távolbalátás feladata ezzel szemben éppen az volt, hogy az azonnali látás váljék lehetõvé, minden hosszadalmas eljárás nélkül, mégpedig úgy, hogy ha az illetõ személy, tárgy mozog, akkor a mozgásokat is láthassuk, és pedig ugyanakkor, amikor történnék. Az átvitel elve a távolbalátásnál ugyanaz, mint a képtávírásnál, azaz a képet apró pontocskáira, az ú. n. képelemekre bontják szét, ezeknek megfelelõ erejû elektromos rezgést idéznek elõ, ezek a rezgések a vezetéken vagy vezeték nélkül a vevõkhöz jutnak, ahol ezek ismét ugyanolyan fénypontocskákat, képelemeket keltenek, mint amilyenekbõl a kép az adóállomáson állott. E folyamat azonban nem órák, nem percek, sõt nem is másodpercek, hanem a másodpercnek egy tizedrészénél is gyorsabban kell, hogy végbemenjenek, hogy a szem tehetetlensége alapján az olyannyira szükséges optikai csalódást, azaz az egy idõben való látást elõidézzék. Az elektromos távolbalátás megoldása tehát olyan képtelegráfiai eljárás, amelynél a képfelvétel, átvitel és visszaalakítás egy óra helyett csak egyetlen tizedmásodpercig, vagy még ennél is rövidebb ideig tart! (Németbirodalmi Szabvány 1/12 5 másodperc). Ez esetben tudniillik nincs többé szükség arra, hogy a személyek, vagy tárgyak képét elõbb lefényképezzék, hanem elegendõ az a kép, amelyet egy jó fényképezõgép lencséje (objektívje) az ú. n. homályos üvegre vetít. Úgyszintén nincs szükség arra sem, hogy a vevõállomáson az egyes képelemek fénybenyomásait fényérzékeny, vagy vegyelektromos papíron összegyûjtsék, mert az óriási gyorsasággal egymásután sorakoztatott fénypontocskákat szemünk szétválasztani úgysem képes, még látni véljük az elsõ képpontot, amikor már az utolsó is megjelenik. Mivel pedig ez az eljárás kb. tized-másodpercenként ismétlõdik, újabb és újabb képet vetítvén a felvevõernyõre, ahol a tárgyak, illetve személyek helyzete más és más, ezek szemünkben kicsinyített mozgókép benyomását keltik. Azt lehetne tehát röviden mondani, hogy az elektromos távolbalátás nem egyéb, mint egy olyannyira meggyorsított elektromos képtávírás, amelynél a képátvitel idõtartama rövidebb, mint amennyire az emberi szem tehetetlensége terjed. Azaz egy órai átvitel helyett egy tizedmásodpercnyi átvitelt kellett teremteni, ami 36,000-szeres gyorsaságot jelent. A gyorsaság e fokozása okozta azt, hogy míg a távolbalátás problémájával egyidõs telefon régen a mindennapi használatba ment át, addig az elektromos távolbalátás elsõ gyakorlati eredményei csak napjainkban állottak elõ.

Mielõtt a távolbalátógépek, adó- és vevõállomások részletes leírásába fognánk, nem lesz talán érdektelen, ha röviden összefoglaljuk azokat a feladatokat, amelyeket a gyakorlati értékû távolbalátógépnek teljesítenie kell és tisztázzuk azokat a szempontokat és elveket, amelyeknek alapján a mai modern telehor felépült.
Mindenekelõtt tudunk kell, hogy a távolbalátógép kettõs szerkezet, s egy adóállomásból és egy (vagy bárhány) vevõkészülékbõl áll. Mindaz, amit a telehoradó kisugároz, azonnal szemlélhetõ a vele vezetéken, vagy rádió útján kapcsolatos telehorvevõkben. Téves tehát az a sokfelé elterjedt hiedelem, hogy egy távolbalátó-szerkezet birtokában azt láthatjuk, amit akarunk, mert mindenkor csak azt szemlélhetjük, amit a velünk kapcsolatban lévõ adóállomás ,,ad"... Viszont ha távolbalátó-készülékünkhöz olyan rádiókészülék tartozik, amellyel pl. több külföldi rádióállomást hangszóróval is tudunk venni, akkor természetesen vehetjük mindezen állomások által kisugárzott - álló vagy mozgó - képeket is, csak annyi szükséges ehhez, hogy állomásunkat a megfelelõ hullámhosszra állítsuk be
Melyek mármost ama folyamatok, amelyek addig lejátszódnak, amíg a kép a vevõállomásban megjelenik.
1. Elsõ feladat a kép felvétele. E célból a rádióállomáson a közvetítendõ személyt, tárgyat, vagy cselekményt a telehor1 adókészülék lencséje elé állítják és a képet, amint mondani szokás,,,élesre" igazítják. Ha mozgófénykép-vetítésrõl van szó, akkor ennek vetítõlencséjét irányítják a telehor felfogófelülete felé. Ugyanez történik, ha fényképet, írásokat, vagy diapozitíveket vetítenek.
2. Ezután következik a képnek ,,elemekre" való bontása, amely úgy történik, hogy egy szerkezet a reávetített képet, vagy képeket rendkívüli gyorsasággal parányi kis négyzetalakú pontocskákra bontja szét, mégpedig mint azt már a alakú pontocskákra bontja szét, mégpedig, mint azt már a fentiekbõl tudjuk, egytized másodperc, vagy még ennél is rövidebb idõ alatt. Minél kisebb részecskékre történik a képbontás, annál finomabb, élesebb lesz az átvitel. (A mai korlátozott számú rezgéseknél a gyakorlatban e képbontás kb. kéttized négyzetmilliméternyi nagyságú négyszögû lyukkal történik.)
3. A megtörtént képbontás után, illetve ezalatt sorozatosan minden egyes képelemet (amelyeknek fényereje mindig más és más) elektromos áramingadozásokra kell átértékelni, egy ú. n. ,,fényérzékeny cellával" (fotocellával, vagy szeléncellával). Ezeknek az a tulajdonságuk, hogy ha különbözõ erõsen világítjuk meg õket, az elektromos áramot különbözõ erõsen engedik át. Ha tehát a kép részecskéit, a képelemeket, sorban ilyen cellára vetítjük, akkor a cella az elektromos helyi telep ármát kisebb-nagyobb mértékben engedi át, aszerint, hogy a reávetített képelem világos, halvány, vagy sötét pontja volt-e a képnek.
4. A fényérzékeny cella által ,,átértékelt", azaz sorozatos elektromos rezgésekké átalakított képpontok következménye tehát az ú. n. ,,képáram", amelyet vagy vezetékeken viszünk át a vevõkészülékhez, vagy pedig a képáramok által egy rádió adóállomást vezérelünk ,,befolyásolunk" ugyanúgy, mint ahogy ez a hangátvitelnél manapság történik, azaz a rádióállomás által kisugárzott hullám amplitúdóját, tágasságát szabályozzuk a képáramok által.
5. A telehoradóállomás által küldött kép tehát mint elektromos rezgés érkezik meg a vevõállomásra, vagy bárhány vevõhöz, mégpedig vagy vezetéken, vagy egy rádióvevõ útján. Ha ehhez ilyenkor hangszórót kapcsolunk, akkor ezek a rezgések különös berregõ, süstörgõ hangban nyilvánulnak, azaz, mint hangrezgések is hallhatók. Távolbalátásnál azonban nem ez a cél s azért a telehordvevõnél ezeket a vett képáramokat az ú. n. ,,fényjelfogó"-ba vezetjük. A fényjelfogó vagy fényrelé szabályozható fényforrás, amelynek fényereje aszerint változik, amint a belevezetett képáramok ingadoznak. Ha a fényrelét közvetlenül szemléljük, akkor még nem látunk egyebet, csak azt, hogy kisebb-nagyobb mértékben felvillan, majd megint kialszik, villog, látszólag egészen rendszertelenül. Ha azonban e fényforrást a képösszeállító berendezésen át szemléljük, akkor az adóállomás által adott kép jelenik meg (bizonyos feltételek mellett).
6. A képösszeállító a vevõállomáson tulajdonképpen ugyanolyan szerkezet, mint amilyen a képbontó az adóállomáson, csak mûködése fordított. A képösszeállító a fényrelé és a képfelfogófelület, vagy homályos üveg között van elhelyezve és arról gondoskodik, hogy a fényrelé villanásai ugyanolyan sorrendben és nagyságban legyenek láthatók, mint amilyen sorrendben történt a képbontás az adóállomáson. Ez a készülék tehát tulajdonkép vetítõszerkezet, amely a fényrelének mindenkor csak egy kis négyszögû részét engedi kivetõdni a felfogóernyõre, azaz a fényrelé sorozatos felvillanásait ismét egy képfelületté rendezi.
Természetesen azonban, hogy az ,,adott" képet csak akkor fogjuk zavartalanul látni, ha az adókészülék képbontószerkezete ugyanúgy mûködik, mint a vevõkészülék képösszeállító-berendezése. Úgy nevezik ezt mûszakilag, hogy a két készüléknek ,,synchron" (szinkron) kell mûködnie.
7. A szinkronizálás a távolbalátásnak egyik elengedhetetlen feltétele, s a fentiek alapján abban áll, hogy a képbontó- és képösszeállító-készülék nemcsak teljesen azonos sebességgel kell hogy mûködjék, de ezenfelül mindenkor a képsík ugyanazon helyén is kell, hogy mûködjenek, amint technikailag mondják, nemcsak fordulatszámra, de fázisra is egyezniök kell.
Ha mármost meggondoljuk, hogy a telehoradó- és vevõállomásoknak mindezen ténykedéseket egytized másodperc alatt, azaz helyesebben szólva, másodpercenként tízszer kell elvégezniök, hogy a szemünk egy egységes mozgókép benyomását érzékelje, akkor már nem csodálkozunk azon, hogy e probléma gyakorlati megoldása oly sokáig tartott. Nem szabad elfelejteni, hogy itt arról is gondoskodni kellett, hogy ne csak a képátértékelés és reprodukálás történjék villámsebességgel, hanem arról is gondoskodni kellett, hogy egymástól sok kilométernyi vagy mérföldnyi távolságra lévõ készülékek között a levegõn át tökéletes együttmûködés tartassék fenn, mégpedig olyan tökéletességgel, hogy két, másodpercenként 600 fordulattal járó korong egy millimétert se térjen el egymástól.

Az 1. ábra vázlatosan mutatja a ma használatos távolbalátógép adókészülékének elrendezését.
A ,,távolbalátandó" tárgy e vázlatos rajzon az 1-el jelölt templom, amelynek képét a 2-vel jelölt fényképezõ objektív vetíti a 3-mal jelölt bontókészülékre. Ez a bontókészülék jelen esetben a Nipkow-tárcsa1 (mint késõbb látni fogjuk, helyettesíthetõ több más szerkezettel is). Mûködésének lényege az, hogy a reávetített kép egyes pontjait (az ú. n. ,,képelemeket") forgása közben bizonyos rendszerint szerint sorozatosan engedi hatni a fényérzékeny cellára, amely aztán az egymásután reávetített képelemek fényerejének megfelelõen, sorozatos elektromos rezgéseket állít elõ.
Amint ezt az ábrán is jól láthatjuk, a Nipkow-tárcsa az objektív által vetített és 4-el jelölt kép síkjában van és a 13-al jelölt elektromotor forgatja. Maga a tárcsa bármely fényátlátszatlan anyagból készülhet, amelyen aztán az 5, 6, 7, stb-vel jelzett négyszögletes lyukakat állítjuk elõ. E lyukacskák száma és nagyság szabja meg aztán a ,,képbontás" finomságát. Az ábrán a Nipkow-tárcsán csak 12 lyuk van, a valóságban azonban a Német Birodalmi Posta által szabványozott tárcsáknak 30 lyukuk van, még pedig kb. 1 négyzetmilliméter nagyságúak.
Az ábrán azt is láthatjuk, hogy a Nipkow-tárcsa lyukacskái spirális (csavar) vonal mentén helyezkednek el, mégpedig úgy, hogy az egymásután következõ lyukak távolsága egy kevéssel nagyobb, mint a bontandó kép magassága és a lyukak befelé számítva, mindenkor egy lyuk szélességének megfelelõen közelednek a tárcsa központjához. Ez elrendezésnek köszönhetõ, hogy a Nipkow-tárcsát a kép síkjában egyszer körülforgatjuk, akkor e lyukacskák mindenkor a képnek más és más pontját engedik át. Az ábra szerinti példánknál az 5-ös lyuk a kép jobboldali legszélsõ sávját fogja átengedni, mégpedig lefelé haladva minden lyukszélességnyi elmozdulásnál más és más ponton. Az utána következõ második sávot a 6-os lyuk engedi át pontonként, aztán következik a 7-es lyuk stb., míg végre ismét az 5-tel jelzett elsõ lyuk újból kezdi a kép bontását. Ha már most a tárcsa kellõ sebességgel forog, akkor a ,,felvett" képet nem pontonként látjuk, ahogy az a valóságban van, hanem a nagy sebesség következtében az emberi szem tehetetlensége érvényesül s a képet a tárcsa mögött nézve, azt teljes egészében egyszerre véljük látni. Ehhez azonban szükséges, hogy a Nipkow-tárcsa másodpercenként legalább 10 fordulattal, azaz percenként 600 fordulattal forogjon. (A legújabb német szabvány szerint a fordulatszám másodpercenként 12 5). A lényeg az, hogy a lencse által felvett kép az apró lyukacskák által részeire bontva egymásutánban ismételten áthatolhat a bontótárcsán és a 8-cal jelzett gyûjtõlencsére vetíttetik. E gyûjtõlencse (kondenzorlencse) minden képelemet egy pontra koncentrál, amelyben a fényelektromos cella (9) áll. A fényelektromos cella ily módon hol gyengébb, hol erõsebb megvilágítást kap, aszerint, hogy a képnek sötétebb, vagy világosabb pontja hatol át a bontótárcsán.
Fényérzékeny elektromos cella többféle van, a legismertebb és leggyakrabban használatos két fajta az ú. n. ,,szeléncella" és az ,,alkáli fotocella". Lényegében mindkettõnek azonos sajátsága van és azonos feladatot kell, hogy teljesítsenek, azt tudniillik, hogy elektromos áramkörbe iktatva, az áramot kisebb-nagyobb mértékben engedjék át, aszerint, amint gyengébb vagy erõsebb fény éri a cellát. A fényérzékeny elektromos cella tehát a reáesõ fénypontokat elektromosan átértékeli, azaz fényerejüknek megfelelõ elektromos áramlökéseket idéz elõ. Ha tehát az ábra szerinti példánknál a 9-cel jelzett fotocellát elektromos teleppel és a 10-zel jelzett erõsítõvel sorba kapcsoljuk, úgyhogy a telep árama csak a fotocellán át hathat az erõsítõre, akkor világos, hogy az erõsítõ kisebb-nagyobb elektromos lökéseket fog kapni, aszerint, amint a fotocellára a képnek fényesebb, vagy sötétebb pontja kerül a bontótárcsán át. A képet tehát a Nipkow-tárcsa ily módon elemeire bontotta s a sorozatosan a fotocellára vetített képelemekbõl itt megfelelõ erejû elektromos lökések lesznek, amelyek aztán egy ugyanolyan erõsítõre hatnak, mint amilyenek a rádiónál használatosak. A kép egymás mellett fekvõ fénypontjai helyett tehát, most már egymásután következõ áramlökésekkel rendelkezünk. Ha pld. a 10-zel jelölt erõsítõ után egy telefont, vagy hangszórót kapcsolnánk, akkor különös, zizegõ, süvöltõ hangot hallanánk. Ezeket a rezgéseket a továbbiak folyamán már most tényleg úgy is kezeljük, mintha egyszerûen hangrezgések volnának, amelyeket egy rádióstúdiónak közvetítenie kell. Átvihetõk közvetlenül úgy is, hogy a hangszóróban elõállott hangot arra a mikrofonra engedjük hatni, amelybe rendes közvetítéseknél a szereplõk belebeszélnek, vagy beleénekelnek, mint elektromos lökéseket visszük át a rádió adóállomásra (11), amely aztán ezeket ismert módon elektromágneses rezgésekké átalakítva, a 12-vel jelölt antennán át ,,kisugározza" a térbe.
A rádióátvitel maga tehát ugyanúgy történik a távolbalátásnál is, mint a hangátviteleknél, zeneközvetítésnél s így a távolbalátásnál a távolság csak olyan mértékben játszik szerepet, mint az akusztikus rádiónál, azaz attól függ, hogy milyen erõs az adóállomás, amely a képet kisugározza, vagy ami ezzel egyenértékû, milyen erõs és érzékeny az a rádióvevõ-készülék, amellyel a képet ,,felfogjuk".
Mint a fentiekbõl következik, a távolbalátásnál a kép ,,vétele" ugyanúgy rádióvevõ-állomással történik, mint például a zeneközvetítéseknél, mégpedig, ha azt akarjuk, hogy a ,,vett" kép elég erõs, ú. n. kemény kép" legyen, akkor egy olyan rádióra van szükség ma még, amely zenei és beszédközvetítéseket hangszóróban is ,,hozni" tud.
A 2. ábra olyan elrendezést mutat, amely távolbalátási képek felvételére alkalmas. A 17-tel jelzett antenna és a 18-cal jelzett rádiókészülék ugyanolyan, mint a rendes, hangszóróvételre alkalmas, közönséges készülékek. A különbség csak az, hogy a 20-szal jelzett hangszóró nem közvetlenül csatlakozik a rádiókészülékhez, hanem a 19-cel jelzett átkapcsolón keresztül, amelynek másik állása lehetõvé teszi a távolbalátó vevõkészülékre való átkapcsolást. Ez esetben, azaz a másik állásban nem a hangszóró, hanem a 30-cal jelölt elektromos telep, (ú. n. anódtelep, elõfeszültségül) és a 21-gyel jelölt ,,fényrelé" csatlakozik a rádióvevõhöz. E lámpaformájú fényrelének belül két fémlemezbõl álló és egymással nem érintkezõ elektródja van. A lámpa elkészítésekor a levegõt kiszivattyúzzák belõle és a légüres térbe valamely nemes gázt (neon, argon, hélium stb.) engednek be alacsony nyomás mellett. (0 3, 0 2 Atm.) Ha az ily módon készített lámpa két elektródjához (lemezéhez) elég nagy feszültségû (100, 200 volt) telep sarkait kapcsoljuk, akkor a lámpa, annak dacára, hogy lemezei nem érintkeznek, kigyúl, mégpedig látszólag úgy, mintha az egyik lemezt (a katódot) vöröses-sárgás (neon, argon) vagy kékeszöld (szénoxidgáz esetén) kékesfehér (heliumgáz) fény vonja be. Ez a fény, amelyet csillófénynek (németül Glimmlichtnek) nevezünk, tehát rétegesen fedi az egyik lemezt és az a sajátsága van, hogy az áramingadozásokat, bekapcsolást, kikapcsolást rendkívül gyorsan tudja követni. Szóval röviden ez a fényrelé olyan lámpa, amely az elektromos áram változásait rendkívül gyorsan követi. E lámpák másik jellegzetes sajátság az is, hogy kigyúlásuk és kialvásuk igen kis feszültségingadozás mellett megy végbe. Épp ezért, ha a 21-gyel jelölt lámpát a 30-cal jelölt, ú. n. elõfeszültségi teleppel kapcsoljuk s a feszültséget úgy választjuk meg, hogy ez éppen a gyúlási határ alatt legyen, akkor a rádióvevõ-készülék által felfogott, viszonylag gyenge kis áramlökések is elegendõk arra, hogy a lámpa kisebb-nagyobb fényerõvel (az áramlökések ereje szerint), de mindenkor teljes felületén kigyulladjon. Végeredményben tehát e lámpa fényereje az adóállomásról küldött elektromos rezgéseknél megfelelõen fog ingadozni, azon képelemek fényerejének megfelelõen, amelyek ez idõ alatt az adóállomás fényérzékeny cellájára hatnak, azaz röviden a vevõállomás ezen fényrelélámpája követni fogja fényingadozásokkal a ,,képáramok", illetve ,,képhullámok" rezgéseit.
Nincs tehát most már egyébre szükség, minthogy e fényváltozásokat mindenkor egy képfelületté állítsuk össze, mégpedig ugyanoly nagyságú pontocskákból és ugyanoly sorrendben összerakva, mint amily sorrendben a képet az adóállomás elemeire bontotta. E célt legegyszerûbben úgy érjük el, hogy a fényrelélámpát akkora fénylõ felülettel készítjük, mint amekkora az adóállomáson felvett kép felülete s a fényingadozásokat egy ugyanúgy lyuggatott Nipkow-tárcsán át szemléljük, mint amilyennel az adóállomáson a képnek elemekre való bontása történik. Természetes, hogy az adóállomás bontótárcsája és a vevõállomás képösszeállító tárcsája ugyanazon sebességgel kell, hogy forogjanak, sõt a lyukak állásának is mindenkor pontosan egyezniök kell. E célra szolgál a ,,szinkronizáló" berendezés.
A szerzõ legáltalánosabban használt távolbalátó-készülékeinél a tárcsák forgatását a 3. ábrán látható kis szinkronmotor, egy ú. n. fónikus kerék (La Cour találmánya) végzi. Ez, mint láthatjuk, kétpólusú elektromágnesbõl áll, amely elõtt rézbõl, alumíniumból stb. szóval nem mágnesezhetõ anyagból készült dob forog, amelynek palástfelületén vékony lágyvasrudacskák vannak felerõsítve. A dob belsejében higany van. (Kiegyenlítésre.). Ha az ilyen fónikus kerék elektromágnesébe szaggatott egyenáramot, vagy váltakozó áramot vezetünk és a dobot kissé megpörgetjük, akkor a dob forgásnak ered, mégpedig úgy, hogy az áram minden lökésének megfelelõen egy-egy vasrudacska fordul el a mágnescsúcsok elõtt. Természetes, hogy az ilyen motorok ereje nagyon csekély, mindössze egy közepes nagyságú (kb. 30 cm átmérõjû) bontótárcsa forgatására alkalmas. Olyankor, ha nagyobb tárcsák forgatása szükséges, akkor ennek forgatására nagyon finoman beszabályozott s a szükséges fordulatszáma megközelítõleg beállított egyenáramú, váltóáramú motort, vagy óramûvet használunk, amely azonban ilyen fónikus kerékkel van összekapcsolva. Ilyenkor a fónikus kerék mint finoman ható szabályozó fékszerkezet mûködik, amely a bontótárcsát a pontos ütemben tartja. Az ilyen fónikus kerekeknek az a nagy elõnyük, hogy bár csekély erõt tudnak kifejteni, de viszont nagyon csekély áramokkal mûködtethetõk. (Néhány milliamper elegendõ.) Ezáltal vált elérhetõvé az, hogy az ú. n. szinkronáramot is drótnélküli úton, maga az adóállomás adja a képáramokkal együtt, mégpedig mindig akkor, mikor egy-egy bontó (összeállító) lyuk elhagyja a képsíkot. E célból az adóállomáson (lásd 1. ábra) a bontótárcsa tengelyén a 14-gyel jelzett körkapcsolót láthatjuk, amelynek az a szerepe, hogy a 16-tal és 15-tel jelzett áramvezetõket (,,keféket") a tárcsa bizonyos helyzeteiben vezetõlegesen kapcsolja. Ha a vezetékek irányát figyeljük ez ábrán, láthatjuk, hogy ezáltal a fényérzékeny cella bizonyos pillanatokban rövidzárba jut, azaz az áram a fotocella megkerülésével, közvetlenül az erõsítõre hat, tehát úgy, mintha a fényérzékeny cella e pillanatokban rendkívül erõsen lenne megvilágítva. Ennek eredményeképpen tehát a ,,képáramok" közé egy azoknál lényegesen erõsebb lökéssorozat a ,,szinkronáram" kerül. A szinkronizáló áramot a képárammal együtt sugározza ki az adó- és veszi fel a vevõállomás. Itt a felvett és megerõsített képáramok a kis szinkronmotor tekercsein át jutnak a fényrelélámpába. A szinkronizáló áram erõsebb lökései megpörgetik a motort, ez forgásba kezd és bár a képáramok is átfolynak tekercsein, ezek nem zavarják forgásában, mert egyrészt erre nem elég erõsek, másrészt ütemük nem felel meg a fónikus kerék ütemének. A fónikus keréken át vezetett áramok természetesen bejutnak a fényrelélámpába is, amely tehát a képáramok ingadozásán kívül követni fogja a szinkronizáló áramok lökéseit is. Ezek azonban nem okoznak zavart a kép szemlélésében, mert mindig akkor következnek be, amikor a képmezõben nincs lyuk. Ily módon elérjük azt, hogy a bárhol elhelyezett és akárhány vevõállomás együttmozgása (szinkronizmusa) az adóállomással mindenkor biztosítva van anélkül, hogy a vevõkészülékek állítgatásával bajlódni kellene. A teljesen egyenlõ fordulatszám tehát az ilyen tehát az ilyen ,,képáram szinkronizálással" mindenkor biztosítva van, azonban biztosítani kell még azt is, hogy a lyukak állása is egyforma legyen, tekintve, hogy az egyes vevõállomásokat kézzel kell indítani. De egyébként is az indítások pillanatának egymástól függetlennek kell lenni. Így megtörténhetik, hogy bár a vevõtárcsa éppoly gyorsan forog, mint az adótárcsa, de a lyukak állása nem egezik. Míg az adónál pl. az elsõ lyuk futna a képsíkon át, pl. a felsõ sarokban, addig a vevõ tizenhatodik lyuka futna a kép alsó sarkán, azaz mint mondani szokás, a két készülék helyzetben (fázisban) nem egyezik. Ennek tetszés szerinti állításra szolgál a ,,fázisállító" szerkezet. A fázis beállítása olyképen történik, hogy egy fogantyú és két kúpos fogaskerék segélyével az egész fónikus keretet, tárcsájával együtt, saját tengelye körül elforgatjuk anélkül, hogy közben a fónikus kereket megállítanók. Egy fordulaton belül tudniillik, feltéve, hogy a szinkronizmus egyébként fennáll, mindenkor megtaláljuk a helyes képállást. Ennek megítélésére csak a képet kell szemlélni. Addig, amíg nincs meg a helyes fázissal teljes szinkronizmus, a képet ugyan látjuk, de ferdén és osztottan. Amikor látjuk, hogy a kép helyesen van, tovább semmi tennivalónk nincs a szinkronizálással.
A 4. ábra az ez idõ szerint egységesített rendszerû, olcsó vevõkészülék fényképe. A fónikus kerék tengelyének felsõ vége kinyúlik a doboz fedelén és egy gumikúppal (,,A") van ellátva. Mellette egy tengelyre erõsítve a ,,B" tárcsát látjuk, melynek szegélye szintén gumival van ellátva. ha ,,B" tárcsát a ,,D" lemezrúgó ellen lenyomjuk és a ,,C" fogantyúval párszor körülforgatjuk, ezzel a fónikus kereket mozgásba hozzuk s attól kezdve ez forog tovább tovább magától a szinkronizáló áram hatására. ,,E" a fázis állítására szolgáló forgatógomb.
Az 5-ik ábra kettõs trükkfelvétel a készülékrõl, ahol ennek egyes részeit elhelyezkedésükben láthatjuk. ,,A" a fónikus kerék. Rajta ,,B" a vízszintes síkban forgó tárcsa, melynek lyukacskáin át a ,,D" fényrelélámpa felvillanásai szemlélhetõk, még pedig az ,,E" nagyítólencsével megnagyítva az ,,F" szögtükör közvetítésével. ,,C" az indítókerék.

Az elektromos távolbalátás feltalálójára vonatkozóan a nézetek nagyon különbözõk. Csaknem mindegyik kultúrnemzet magának, illetve egyik honfiának tulajdonítja az elsõbbséget, mint ahogy ez már minden nagyobb felfedezésnél lenni szokott.
Szerény személyem 1912-ben kezdett e problémával foglalkozni. Kísérleteim elsõ komoly eredményeképpen a budapesti Telefongyár r.t. laboratóriumában, Neuhold Kornél igazgató segítségével és hathatós támogatásával 1919. július 7-én sikerült elsõ ízben elektromos úton egyszerû vonalak, betûk, geometriai alakok halvány képét látni optikai akadályokon keresztül. Az akkori magyarországi állapotok kísérleteim folytatását nagyon megnehezítették. A forradalom, a kommunizmus, de nem kis mértékben a hitetlenség és a bizalmatlanság, amellyel egyes túlzottan konzervatív körök találmányom iránt viseltettek, további munkámat lehetetlenné tették. E kényszerítõ körülmények hatása alatt elfogadtam az elsõ elõnyös németországi ajánlatot, és így lett kísérleteim befejezésének színhelye Németország. Végül 1928 augusztusában a Német Birodalmi Posta hivatalos kiállításán mintegy 250 000 látogatónak mutathattuk be a távolbalátást. Ez akkor még csak álló képek és egyszerû mozgótárgyak azonnali megmutatásából állott. Novemberben sikerült elõször a filmek, mozgóképek átvitele és 1929. március 8-án éjjel 11 órakor adott a Berlin-Witzleben-i hivatalos rádióállomás a 475 4 m-es hullámhosszon elõször mozgó távolbalátási képeket. Azóta is hivatalosan üzemben van ez az állomás és mintegy 17 hét alatt egyetlen üzemzavar se fordult elõ, remélni lehet, hogy programidejét is növelni fogja. 1929. május 8-án sikerült elõször az, hogy szobában ülõ személyeket rendes ,,szobafény" mellett, mesterséges fényforrás nélkül sikerült ,,átvinni", még este 7 órakor is. Ezzel az eredménnyel a probléma mint olyan lezártnak tekinthetõ.
A kép nagyságának mai kötöttsége kizárólag adminisztratív jellegû. A mai nemzetközi hullámelosztás mellett tudvalevõleg egy-egy állomás legfeljebb 9 000 hertznyi rezgést sugározhat ki anélkül, hogy a ,,hullám-szomszédjai" zavarná.
Ebbõl az következik, hogy az összes képelemek száma a 18 000-et nem haladhatja meg, ami - tíz képet tételezve fel másodpercenként - képenként 1800 képpontot (képelemet) jelent. Nem lesz érdektelen, ha röviden vázoljuk itt, hogy milyen kép az, amit ennyi képelembõl képezve, még láthatunk? A gyakorlat igazolja, hogy 1800 képelem három személy arcának jóval élesebb átvitelét teheti lehetõvé, ha közvetlen átvitel történik, azaz távolbalátás útján, mintha képtávíróval közvetítünk. Ennek oka valószínûleg abban keresendõ, hogy mozgóképeknél (ideértve a bontókészülék csekély rezgéseit is) az egyes gyorsan egymásután következõ képek mintegy ,,kiegészítik egymást", s így a képbenyomás sokkal élesebb, mint állóképeknél. Tény az, hogy egy arc átvitelénél a kép olyan éles, hogy nemcsak az arc minden legcsekélyebb részlete, a legkisebb indulatváltozás az arcon is jól látható, hanem pl. látható az is, ha a szem könnybelábad, látható, hogy az ajkak nedvesek, vagy szárazak stb. Három személy a képmezõben, ha csak mellképrõl van szó, még olyan jól megfigyelhetõ, hogy minden indulatkifejezés látható, ha azonban ugyanezek tetõtõl talpig vannak a nézõtérben, akkor már csak a gorombább indulatváltozások láthatók, öt személynél pedig csak kifejezett ténykedések láthatók, de pl. férfi a nõtõl csak ruhájáról különböztethetõ meg. Ezzel szemben élesen és jól olvashatóan ,,jön" 40 nyomtatott vagy írott betû, stb. stb.